Kövünk felső lapja

Számomra ez a közösség, amelynek egy tucat éve vagyok tagja, s amelyben, ha mélyen magamba nézek, még mindig csupán inasnak érzem magam, olyan, mint egy csodás, gótikus templom. Amelynek részei önmagukban nem állnának meg, vagy hogy pontosabban, ugyanakkor köznapibban fejezzem ki magam, minden kövére szüksége van, hogy össze ne dőljön. Gótikus templom, amit nem azért építettek, hogy robosztus falaival menedéket adjon a testnek, hanem azért, hogy elkápráztasson. Ha a földi építőmesterek, akik megtervezték és megvalósították, ilyenre voltak képesek, mit tudhat a Világ Nagy Építőmestere? Ha az árnyék így ragyog, hogy vakíthat az igazi fény? El se tudjuk képzelni, csak kósza hasonlatokat mondhatunk, hogy úgy szárnyal túl, mint fecske a csigát.

Képzeljük el, hogy a mi közösségünk itt Magyarországon és szerte a világban, egy gyönyörű templom, amelynek kövei élnek, munkálkodnak, ahogy talán a templom kövei is azt álmodják, hogy szorgos vagy méla emberek. Hiszen ki tudja, mit teszünk egy kővel, ha faragni kezdjük? Mit változtatunk az alakján túl is, amikor szobrot, építőelemet vagy várat ostromló golyóbist alakítunk belőle? Tán az igazi kőben is mozdulnak az érzékek, csak olyan lassan, hogy rövid életünk alatt nincs alkalmunk észrevenni.

Ahogy feltehetően a hangya vagy a méh sem tudja, mit akar tőle a boly vagy a kaptár, mi is csak képzeljük, hogy sejtünk valamit arról, ami életünket, céljainkat meghatározza. Innen, ahogy én látom, önmagában az életnek nincs sok értelme. A céltalanság sokakat elgyengít, bátortalanít. Talán mindannyian emlékszünk olyan időszakra múltunkból, amikor nem éreztük értelmét semminek. Mert még nem tudtuk, hogy mi a dolgunk. Azt hiszem, azok, akik a Szabadkőművességet választották, tudják. Úgy képzelem, én is tudom, bár azzal is tisztában vagyok, hogy tévedhetek. Talán ennek az ismerete és folyamatos észben tartása segít abban, hogy kevesebb elhamarkodott ítéletet, vakon magabiztos döntést hozzak. Segít abban, hogy figyelembe vegyek olyan szempontokat is, amik nem állnak mindig közel hozzám.

De térjünk vissza a kőhöz, bár el se szakadtunk tőle, csupán egy másik nézőpontból vizsgáltuk. Mit jelent az a kifejezés, hogy kövünk felső lapja?
Azt tudjuk, hogy mi vagyunk a kő, és az is, aki faragja, csiszolja. Egy kövön munkálkodunk egész életünkben, hogy amikor készen van, beillesztessék a falba. Van, akinek az alap jut, van, akinek gyönyörű vagy rémisztő szobor, kecses oszlop része lehet, más vízköpő, vagy a tető része. Kerülhetünk az oltárra vagy a padlóra, eldugott részbe, amit senki sem láthat, vagy előtérbe, mindenki csodálatára. Akárhová is helyez a vég, tudnunk kell, hogy az a mi munkánk eredménye, ott is a lehető legtökéletesebbnek kell lenni, és ott is szükség van ránk.
Ott van ránk szükség.

Ez a templom mindig épül, és mindig készen van. A mi három dimenziónkban ez nemigen érthető, de talán eljön a pillanat, amitől félünk, és ami úgyis elkerülhetetlen, hogy megértjük az egészet.
Ha elfogadjuk, hogy a világban van egy templom, aminek a tökéletesítésén, építésén egész életünkkel fáradozunk, vizsgáljuk meg alaposabban azt a követ, melynek elkészítése egyetlen feladatunk!
Könnyű annak, aki szobrot farag. A szobor egy szent, pontosabban egy név és cselekedet megszemélyesítője. Nem hasonlít az eredetire, hiszen nem tudjuk, milyen volt, csak a szájhagyomány, vagy megbízhatatlan iratok tanúskodnak felőle. Egy szoborba magát faraghatja, aki olyan szerencsés, hogy az jut neki. Aki olyan szerencsés, hogy elég tehetséget, fegyelmet és erőt kapott.

Ám legtöbbünknek csak kocka jut. Kocka, aminek többnyire csak egyik oldala látható. Ha valamelyik oldalsó, mert a falban van a helyünk, akkor felülről kisebb-nagyobb nyomás nehezedik ránk, attól függően, hányan vannak felettünk. Kövünk felső lapja ilyenkor a tűrés, a biztonság és a láthatatlanság, hiszen arra nehezedik – habarccsal vagy anélkül – a többi faragott kő. Egy ilyen kőnek el kell viselnie, hogy az ő felső lapja csak addig ér, mint a másik alja, és százak, ezrek vannak még felette. Olyanok, akik-amik semmivel sem különbek, szebbek vagy szabályosabbak nála. Csak azoknak ott a helyük, neki meg itt, alul.

A torony tetején, a sapkán lévőnek négy felső lapja van, ha hegyesre faragták. Négy hatalmas felső lap, mindet süti a fény. Ám ha másképpen nézzük, az a négy talán oldallap, és a felső csak egy pont. Akkor pedig hiába érte el a legtöbbet, hogy ő van a csúcson, sőt, maga a csúcs.
Akad olyan is, amelyet a templom padlójába helyeznek el. Ott csak a felső lapja látszik. Ez is értékes anyag, gránit vagy márvány. De aki arra jár, mindenki rátapos. Minden lépés koptatja, részei talpakról, porként szóródnak szét, s előbb-utóbb, mint hasznavehetetlent, kicserélik, szemétre dobják, ami marad belőle.

Nem jártunk hát jól azzal, hogy van felső lapja kövünknek. De nem tehetünk ellene, hiszen természeti törvény, hogy a felső lapnak csak annyival könnyebb, mint az alsónak, hogy az alsó a felső súlyát is viseli.
Most pedig talán itt az ideje, hogy megpróbáljam megfogalmazni, miről is beszélek, mi is a felső lapja egy magunk faragta-csiszolta kőnek, életünk munkájának.

Ami látszik, amíg a helyére nem kerül. Amit tudatnak, eszméletnek, gondolkodó létnek nevezhetnék. Amin a legtöbbet dolgozik készítője. Kövünk felső lapja az én, amely megnevezi magát. Amiről nem tudjuk, hogy mire való, amíg a kéz, amely a templomot építi belőlünk, a helyünkre nem tesz minket.